Fafeldolgozás

A fafeldolgozás története mindig is az erdőkhöz, az erdőgazdálkodáshoz kapcsolódott. Háziipari jellege már a középkortól kimutatható. A faipart és történetét azonban másképpen látta az erdész és másképpen a faiparos.

2.1. A faipar először egy erdész, majd egy faiparos szemével

A faipar a fafeldolgozó ipari ágak összessége, amely magában foglalja a (fa)lemezipart, a farost- és forgácslemezipart, a bútoripart, a gyufaipart, a ládaipart, a kádáripart, az épületasztalosipart, a vegyes faipart és a kémiai üzemeket (a fa kémiai feldolgozását).

 A múlt század második feléig a tradicionális, helyi szükségleteket kielégít faipar, valamint a paraszti gazdálkodás keretében megvalósuló , önellátó jellegű faeszközkészítés volt a jellemző, számottevő kereskedelmi forgalom nélkül. A faipar rohamos fejlődése a XIX. század második felében indult meg.

A fűrészipar a fűrészmalmok megjelenésével már a XV. században kialakult, nagyszabású fejlődésnek azonban csak az ipari forradalom következtében a XIX. században indult. E fejlődés hazai kezdetét 1870-re tehetjük, amikor Popper Lipót Felső–Magyarországon, Nagybittsén (ma Bytca - Szlovákia) felállította az első magyarországi gőzfűrészt. A rétegelt lemezgyártás a XX. század legelején, a farost- és forgácslemezgyártás az 1930-as években fejlődött ki Európában.

A bútoripar kézműipari jellegű termelése évszázadokkal korábban kezdődött, a nagyipari termelés a XIX. században indult meg. A bútoripari nagyüzemek telepítését a megfelelő minőségű alapanyag könnyű beszerzése, az olcsó és ügyes munkaerő, valamint a közvetlen vasúti szállítás határozta meg. A gyufagyártás a zajtalan gyufa feltalálásával indult látványos fejlődésnek a múlt század közepén. A ládakészítés eredete ugyancsak a régmúltba vezethető vissza, a míves díszes ládák a királyi és nemesi udvarokban a XIII.– XIV. században terjedtek el, parasztházakban a XVI. századtól találhatók. A ipari termelés növekedésével az ipari láda a XIX. század második felében, mint szállítóeszköz került az érdeklődés homlokterébe. A kádáripar fejlődését a múlt századi sörgyártás és borkereskedelem hozta magával, fejlődéséhez jelentős mértékben hozzájárult az élelmiszeripar és a tanninexport is.

8. ábra. Vízkiemelő szerkezet fából

Az erdei faipar (máshol erdészeti ipar), amely az erdőterületen, a fakitermeléssel egy időben, szabad ég alatt végzett tevékenység volt, kialakulását két fontos tényezőnek köszönheti:

a fát kiterjedten alkalmazták teherhordó szerkezetek anyagaként (építészet, hajógyártás), valamint a nagy kiterjedésű erdőterületek feltáratlansága miatt nagyon sok, később a fűrészipar keretébe tartozó és gépesíthető műveletet kezdetben a vágásterületen, kézi eszközzel végeztek, ugyanis a félkész és kész választékok mozgatási költségei alacsonyabbak voltak, mint a rönkben vagy szálfában történő szállítás.

Kezdetben tehát az ország faiparának karakterét a hasított termékeknek az erdőterülethez kötött manufakturális előállítása jellemezte. Erre engednek következtetni a legkorábbi írásos dokumentumok. Ezekből néhány:

• 1138-ban II. Béla király a dömösi prépostságnak kiadott levelében leírja, hogy Gan falunak, az erdő használata fejében évente két faházat kell építenie, vagy 1.000 zsindelyt beszolgáltatnia;
• 1233 körüli az okirat, amely arról szól, hogy a pannonhalmi apát és népe közti vita úgy dönthető el, hogy az apát az embereket "hordók csinálására nem használhatja", azonban öt szekér dongafát évente kötelesek leszállítani az apátsági kolostor malmáig;
• 1426-ban adta ki Zsigmond király körrendeletét a zólyomi főispánhoz, amelynek 1. pontja rögzíti, hogy a bányamunkára szükséges fát folyamatosan biztosítani kell,
• 1565-ös keltezésű a Miksa féle erdőrendtartás, amely öt esetben szól fűrészmalmokról;
• az 1769-ben Mária Teréziának előzőekben is említett erdőrendtartása, amely megszívlelendő gondosságot tanúsít az erdők, a faanyag és annak takarékos felhasználása ügyében;
• 1781-ben II. József erdélyi erdőrendtartása megerősíti az 1769-est, különös súlyt helyezve a különböző iparosok érdekeire, előírja továbbá, hogy az iparifa felhasználóknak kimutatást kell végezniük a kitermelt fáról és kihozataláról;
• 1857-ben a magyar erdőfelügyelőségek szabályozzák a fűrészmalmok üzemeltetését.

A házi faipar otthon vagy szövetkezetben végzett tevékenység, melynek részét képezi a bognáripar, a faragóipar, a kádárság, az asztalosság, az esztergálás, a vesszőszövés, és a vesszőseprűkötés, a pálcika-, a játék- és a hangszerkészítés. A fenti tevékenységeket a háziiparos gyakran csak a mezőgazdasági munka szünetében végezi egyedül vagy családtagjai bevonásával. Előfordul, hogy a nagy faipari üzemek egyes munkaféleségeket házi iparosokkal készíttetnek el, főleg a kis sorozatú vagy nehezen gépesíthető termékeket, vagy ezek elemeit, ill. a kézi munkára alapozott díszítőmunkákat. Ebben az esetben a két ipari tevékenység jól kiegészíti egymást.

A vázlatos áttekintés után érkeztünk el a múlt század második feléhez, mely döntő fordulatot hozott a faipar fejlődésében. A múlt században a fa volt a világgazdaság egyik alapvető nyersanyaga. A magyar fakereskedelem 1873-ben nyitott a külföld felé, kezdetben nyersfával, de a feldolgozatlanságból adódó komoly veszteségek rákényszerítették a struktúraváltásra. Így fűrész- és készárú termelésre rendezkedett be. A belpiac döntően agrárjellegű volt, de a mezőgazdasági termékekkel folytatott kereskedelemnek is infrastruktúrára volt szüksége, ami a közlekedés gyors fejlődését, kapcsolódó iparágak megjelenését hozta magával. Nagy szabású építkezésekre került sor, középkori városaink ekkor nyertek újkori jelleget, a fő kereskedelmi útvonalak mellett regionális központok alakultak ki, fejlődött az árutermelő paraszti birtok, majorok, tanyák, gazdasági épületek ezrei létesültek.

A vasútépítések a talpfa termelésének jelentettek biztos piacot, az intenzív építkezések hatalmas mennyiségű és bő választékú épületfát és épületasztalosipari terméket: ajtót, ablakot, kaput, padlóburkolatot igényeltek. A tehetős rétegek már tömegigényt támasztottak a finom faárú iránt. Ekkor alakult ki a fenyőcentrikus fogyasztási szerkezet, amely szinte napjainkig megmaradt.

Az elsődleges fafeldolgozás gerincét alkotó fűrészipar csak fokozatosan különült el a továbbfeldolgozástól, hiszen a kedvező helyzetben lévő fűrészüzemek egy része kiterjedt másodlagos fafeldolgozást is folytatott. Így jellemezhető röviden a gyári faipar kialakulása, amelynek fő sajátossága a tömegtermelés, a gépesített (mechanizált) gyártás, valamint az, hogy mindenkor igyekezett kielégíteni a más ágazatok részéről felmerülő igényeket és lépést tartani a technika fejlődésével.

Ifj. Gaul Károlynak a "Magyar Ipar"- ban megjelent írása (1941) a faiparhoz elsősorban az ács-, az asztalos-, az esztergályosipart, a kádárságot (faedények készítését) , a kerékkészítést, a bognárságot (kocsikészítést), az íjgyártásra, kaskészitésre, kosárfonásra és más egyéb, az akkori szükségleteknek megfelelően termelő iparokat sorolta. A magyar faiparosok és kézműiparosok a XIX. század harmadik negyedéig a céhek kötelékében űzték mesterségüket. A magyar kézműves-faiparok XIX. századi fejlődésére jellemző, hogy az önálló asztalosok és segédek száma együttesen az 1834. évi 20.219-ről 1891-ben 34.926-ra, több mint másfélszeresére emelkedett. Hasonló arányú növekedés következett be az ácsok és (fa)esztergályosok körében is: az önálló iparosok és segédek száma egyaránt másfélszeresére nőtt meg.

A faiparokat megjelenésük módja szerint erdei iparra, házi iparra, kézműves iparra és gyáriparra lehet felosztani. Az eképpen osztályozott formák azonban élesen nem határolhatók el, azok között az átmenet hellyel-közzel annyira egymásba karoló, hogy egy-egy iparág megjelenési módja szerint erdei ipar, házipar, sőt, néha mint az ácsipar kézműipari is lehet. Ugyanígy nincs éles technikai határa a kézműiparnak a gyáriparral.

Főleg erdei ipar a donga-, a talpfahasítás, a zsindelykészítés, a keréktalp, kerékküllő és más bognárnyersanyag készítése, a szitakáva-, a faabroncskészítés, de ugyancsak az erdei iparágak háziiparként űzhetők, és dongát, talpfát, zsindelyt, szitakávát, kézműves iparszerűleg, sőt, bizonyos eljárásokkal gyáriparszerűleg is lehet készíteni.

Háziipari jellegűek a gazdasági eszközök (borona, villa, lapát, gereblye), kisebb faedények készítése, konyhaeszközök (fakanál, gyúródeszka, vágódeszka), nyeregkápa, fapipa, facipő, bot, szerszámnyél készítése, a kas- és kosárfonás, seprűkötés, taplómunka, az egyszerű falusi bútorok készítése.

Az erdei és háziiparok nagy része a faiparok legősibb gyakorlási módjai, amelyek - noha az újabb kor igényei következtében szemmel láthatóan fejlődtek, alapjuk mégis az ősi egyszerű eljárás maradt. A történelmi Magyarország házi faiparában az 1902-ben készített kimutatás szerint a legtöbb, 3.007 család gazdasági eszközök és egyéb bognáripari készítményekkel foglalkozott, 2.617 családban fazsindelyt készítettek, míg vesszőfonással 5.518 család tagjai foglalkoztak. A trianoni béke Magyarország erdeinek nagy részét elcsatolta, így a házi faipar és az erdei faipar nyersanyag híján úgyszólván megszünt. Egyedül Bakonybélen készítettek mezőgazdasági faeszközöket, azonkívül a tiszamenti füzesek környékén, valamint a gyékénytermelő helyek vidékén volt kosár, ill. gyékényfonás. A kormány háziipari felügyelőségeket állított fel, amelyek különböző segítséggel, köztük háziipari tanfolyamokkal tevékenykedtek a háziipar fejlesztésén. A kosárfonási tanfolyamokon pl. 18.773 fő vett részt. Így a mezőgazdasági lakosság önellátásán kívüli bizonyos esetekben még külön keresetre is szert tettek, különösen a kosárfonás, a gyékényfonás területén. Ezen termékekből százezres tételek kivitelére is sor került.